Egy végzetesen és tökéletesen elsüllyedt világ képét vetíti vissza nagy regényében Virginia Woolf. A regény 1880-ban kezdődik, a Viktoriánus-korszak aranylóan leáldozó napjaiban s «ma» végződik - ez a «ma» is a huszas éveket jelenti, ismét egy immár letűnt korszakot, melynek utolsó maradványait ma söpri el a száguldó Idő.
Az «Évek» váza távolból hasonlít az írónő egyik régebbi, nagyjából programmatikus regényére, a «Mrs. Dalloway»-re. Ott egy előkelő asszony egy napjában sűríti össze egy társadalmi kör összefüggéseit, egy mindennap apró érzéseit, lehelletnyi érzelmeit, tudattalanul előbúvó emlékeit; az «Évek»-ben egy család történettelen életén át mutatja meg az ötven esztendőn át szakadatlanul folyó mindennapot, megteremtve a Jelentéktelen apoteózisát. Szétágazó, mindenfelé elkúszó, ágas-bogas indaszövevény ez a Pargiter-család; tagjai közt vannak arisztokraták, közhivatalnokok, nyugalmazott katonatisztek és feminista előharcosok, tipikusan angol vénlányok és fáradt fiatalok. S mindnyájuk jellemzője, hogy tulajdonképpen nem történik velük semmi, csak élnek - s e folyamat, az apró, jelentéktelen részletek művészi összetételében, az Élet grandiózus értelmetlenségét, elfeledésre szánt szépségekben és nagy unalmakban kifejeződő végzetes hullámzását jeleníti meg.
«Mi az értelme az egésznek? Van-e valami értelme?» kérdezi az egyik hősnő valahol, összefüggéstelenül; «Mi a jó? És mi a rossz?» töpreng egy másik a hálókocsi ágyán hánykolódva. Egyik kérdésre sincs válasz. A felelet maga a regény, s ez sem ad kimondott választ: az olvasó dolga kibogozni, talál-e benne értelmet, vagy sem, eldöntheti-e, mi jó és mi rossz az élet mindennapjában.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00655/21019.htm
No comments:
Post a Comment