Sokat beszélgettünk erről a témáról és voltak közöttünk olyanok, akik egészen máskép látták a dolgokat, mint én. Szerintünk ezek a huligánok voltak. Azok, akik azért jártak be az egyletbe, hogy ott megmutogathassák a jobb ruhájukat vagy nyugodtan, a családi veszekedésektől távol, elszunyókálhassanak. Szavam lett az emberek között anélkül, hogy azt tudatosan akartam volna. Nem olvastam és nem tanultam többet, mint ők, de mégis, amióta visszajöttem, máskép, frissebben és mélyebben látom a dolgokat, mint ők. Vagy másfél éve nem dolgoztam, nagy nyomorúságaimban is szabadon jártam a világot s így most tisztábban és határozottabban láttam a dolgozó ember helyzetét.
- Ti emberemlékezet óta reggel bementek a gyárba s este kijöttök onnan, fogalmatok sem lehet tehát arról, hogy mi a világ s mi az ember életének az értelme a világban. Valamikor bekötötték a szemeiteket, azóta vakok vagytok s már elképzelni se tudjátok, hogy mi minden szép, jó és nagyszerű van a világosságban. De én csavarogtam a napsütésben, jártam az érő mezőkön, megfujt a hideg szél, ha akartam, leültem beszélgetni az emberek közé s ha akartam, faképnél hagytam őket, mint szentpál az oláhokat.
Mindig akadt, aki hajlandó volt vitatkozni. Akadtak olyanok, akiknek kinyílt a szemük és értelemmel bólogattak s akadtak olyanok, akik azt mondták:
- A munkásember dolgozzon! Mi lenne a világból, ha egy szép napon valamennyien elindulnának csavarogni?
- Nem ez a kérdés! - feleltem. - Mi lenne akkor, ha az egyik ember nem élne a másik rovására? És ez az egésznek az értelme. Azt mondom, ha vannak olyanok, akik nem dolgoznak, akkor én se vagyok hajlandó dolgozni.
Valaki közbevetette:
- Tiszta anarchista álláspont. Fecsegés a levegőbe, aminek semmi értelme nincsen.
- Jól van. Ha anarchista fecsegés, attól sem ijedek meg. Ha a dologtalanokat nem tudom máskép munkára kényszeríteni, akkor azt mondom, hogy én se dolgozom. És mondjátok meg, hogy miből fognak élni a dologtalanok, ha mi nem fogunk dolgozni? Itt van a kutya elásva. Dolgozunk és alig van betevő falatunk. Az asszonyaink betegek, a gyerekeinknek tetű van a fejében s mi agyondolgozottak és buták vagyunk, mint az ökrök. Nincs fegyverünk, amivel legyőzhetnénk őket. Náluk van a pénz, ők parancsolnak a rendőrségnek és katonaságnak, mit tehetnénk hát ellenük?! Ők uraskodnak s mi dolgozunk. Az én indítványom az, hogy ne dolgozzunk mi se s akkor ők elmehetnek a pénzükkel, rendőreikkel meg a katonáikkal a pokolba.
- Ha valamennyien így gondolkodnánk, akkor egy szép napon összeomlana a világ.
- És ha összeomlana?! Mi kárunk lenne nekünk ebből? Semmi. Éppen semmi. Összeomlana a világ, amiben most mások szépen élnek, nekünk pedig csak annyi jut belőle, hogy baromi módon dolgozhatunk és gyalázatosan megdögölhetünk.
A titkár néha kijött a szobájából, hátratett kezekkel, szivarral a szájában, föl-alá sétált kicsit a teremben, odajött az asztalokhoz és hallgatózott a vitatkozók között. Azt hitte magáról, hogy ő az egyesület esze, ő az a fáklya, ami világít s mi valamennyien, mint a szúnyogok értelmetlenül keringünk és zümmögünk a világosságban. Megállt a hátam mögött s alig hogy elhallgattam, valahonnan a magasból kijelentette:
- Ez tiszta anarchizmus. Amit a szaktárs mond, annak se füle, se farka. Ezt az új vasas csoportot nem azért csináltuk, hogy hadarómalma legyen egyeseknek. A szocializmus nem lerombolni akarja a világot, hanem megváltást akar hozni az emberiségnek.
Egy idősebb ember felelt neki:
- Úgy beszél a szaktárs, mint Jézus Krisztus beszélt az olajfák hegyén.
Valaki más:
- Tegye magát spirituszba, hogy el ne felejtsék az unokái.
- A forradalomban én is benne vagyok, - hördült fel a titkár. - De ez csak fecsegés. Az ilyesmi csak arra jó, hogy tönkretegye az egyesületet. Ez a mi várunk és nekünk ott kell állnunk a vár kapujában és mindenki ellen védelmezni kell ezt a helyet. A szaktárs csak papol itt s az egyesületi díjat már évek óta nem fizeti.
- Ez igaz - mondtam. - De azért csak kinyithatom a szám, ha rólunk, munkásokról van szó.
Látszott az embereken, hogy igazat adnak nekem, de az is látszott rajtuk, mintha kissé elhúzódnának tőlem. A titkár még beszélt egy ideig s mi hallgattunk. Nehéz lenne vitatkozni vele, olyan ez az ember, mintha vasból esztergályozták volna. Simán lecsúsznak róla a támadások s az ő támadásai kemények és határozottak.
Visszaereszkedtünk a sakktáblához, lehorgadt fejjel játszottunk addig, amíg újból föl nem gyűlt bennünk az elégedetlenség. Akkor megint kinyílott a szánk s megint különös vadságokat mondtunk egymásnak.
S aki közben munkát kapott, az szó nélkül belehajtotta a nyakát az igába. Ritkán nézett be az egyesületbe és elfelejtett leülni közénk, a munkanélküliek közé. Pedig voltunk elegen, eléggé hangosak s nem is a szakma legbutábbjai, csak a legéhesebbjei és legrongyosabbjai.
No comments:
Post a Comment