- Akkor honnan tud az egészrôl? Vagy a hiányát érzi?
- A hiányát rettenetesen érzem... És már összekeveredik bennem a keresés éveinek a hiányérzete azzal az érzéssel, azzal a reménnyel, hogy ami ennyire hiányzik, az bizonyosan létezik is, csak meg kell találni, alkalmassá kell válni rá, hogy megtaláljam. Nagyon sokáig azt is gondoltam (és ebben a reménytelenségemben csak mostanában kezdek meginogni), hogy olyasmit keresek, ami egyáltalán nincs. És ezt talán - úgy véltem - szépségnek is nevezhetnénk, ami persze koronként és világonként mást és mást jelent. Most annyival járok beljebb, hogy sejtem már: ez a folyamat, az én kutatásom, nyomozásom a hiányzó egész, a talán soha nem létezett, ám örökre eltunô kép után, a kísérlet a szépség "beállítására": ez az én történetem: ennek az egésznek a fölfejtése, a folyamat maga. Egyébként - hogy az elsô kérdésére érdemben is válaszoljak - én annyira híján vagyok a magabiztosságnak, hogy dolgozni is csak a bírálóimmal való dialógusban tudok, tehát kifejezetten rászorulok az elemzô kritikára. De nem tudok mit kezdeni a bírálattal, ha úgy érzem, aki írta, az nem az én könyvemet olvasta.
- Nemrég a 2000 címu folyóiratban arról írt, hogy az évszázad könyvének Franz Kafka Kastélyát tartja. Én egyébként azelôtt is mindig ezt gondoltam magáról: egy író, akire Kafka olyan nagy hatással volt, hogy - akarva vagy akaratlanul - minden muvében felismerhetôen benne van. Ugyanaz a nyomasztó atmoszféra, ugyanaz a titokzatosság, ugyanaz az elidegenedettség...
- Igaz, hogy benne van a muveimben, de valahol nagyon mélyen. Ez ellen egyébként sosem akartam küzdeni, igazából különbözni sem akartam, sosem éreztem szükségét, hogy egy másik világot teremtsek az általam rajongásig csodált nagyszeru életmuvek mellé. Én csak - ismétlem - azt a homályló képet akarom elôhívni... De visszatérve Kafkára és a rám gyakorolt hatására: az emberi egzisztencia mibenlététôl való megrettenés, az elborzadás elôbb van, mint az, hogy az ember elolvas és megért valamit egy Franz Kafka nevu szerzôtôl; nála csak ráismer arra, amit elôször ki tudja, mikor, talán már szomorú kisgyerekként felismert....
- Szomorú kisgyerekként az emberi egzisztencia végsô kérdéseivel foglalkozott? Tudom, hogy álnaiv a kérdés, mert aki képes visszaemlékezni a gyerekkorára, az ezt pontosan tudja...
- Nem lehet elég korán kezdeni. Akkor kezd az ember ilyesmikkel foglalkozni, amikor elôször jut eszébe, mi az, hogy megszületni, és vajon vele is elôfordulhat-e, hogy meg fog halni. És akkor jut eszébe elôször az is, hogy ugyan mi értelme lehet annak, ami a kettô között van. Ezeket a kérdéseket késôbb már nem szoktuk merni nyíltan föltenni...
- De hiszen maga minden muvében éppen ezeket a kérdéseket teszi föl...
- De jól én sem kérdezek...
- Akkor mi másról szólnának a könyvei, ha nem errôl?
- Az igaz, hogy errôl igyekeznek szólni, de inkább a válaszról, arról, hogy semmi értelme... Ahogy azonban múlnak az évek, egyre kevésbé szeretem az ilyen nagyon kategorikus válaszokat, egyre rezignáltabb vagyok az ilyen gyorsan kimondott "semmi értelme az egésznek" típusú kijelentésekkel.
- Egyre rezignáltabb a rezignációval kapcsolatban?
- Nem a rezignációval, hanem a hirtelenkedéssel, az indulatból megszületô ítéletekkel, egyáltalán az ítélkezéssel szemben vagyok rezignált. Mert ennek a már sokat emlegetett folyamatnak valószínuleg egy olyan pontjához érkeztem, ahol már nemcsak az a fontos, hogy meg tudjak valamit kutatásom tárgyáról, a "homályló" képrôl, a hiányról és annak körvonalairól, hanem az is, hogy egyensúlyt találjak, ha van. Hogy a kergetett, sóvárgott, ám talán soha nem létezett kép lehetôleg minden fontos színt tartalmazzon. Ezekrôl a színekrôl - egyáltalán a színek létérôl - elképesztôen keveset tudtam én azelôtt. Most, amikor az egyensúly keresésérôl beszélek, akkor arról a törekvésemrôl szólok, hogy a dolgokról, a világról igazságosabb képet szeretnék rajzolni, s hogy vissza kívánok lépni az ítélkezésben.
http://es.fullnet.hu/0004/interju.htm
No comments:
Post a Comment